Az utóbbi években Nápoly valamiféle hipernarratívát élt meg, különösen a film és az irodalom területén, ami tovább gazdagított egy eleve igen mélyen rétegződött képzeletvilágot. Mindig is őrült ingaként lengett a csúcsok és mélypontok között, és nehéz róla képet alkotni, átlagot vonni, elképzelni valamiféle nápolyi normalitást, ha egyáltalán létezik ilyen. Mi az eredménye ennek az időszaknak, amelyben Nápoly Olaszország legtöbbet filmezett városa volt? Hol keressük ezt a vágyott normalitást? Talán a Vomeróra kell „felmenni”, egy olyan negyedbe, amelyet szinte idegennek tartanak a várostól, éppen mert azt feltételezik róla, hogy „normális”, középosztály lakja, homogén, kiegyensúlyozott. Ez az a valóság, amely szemben áll a történelmi belváros túlfűtött életével, amelyet ezernyi építészeti, történelmi és társadalmi réteg szel át, mégis ott is létezik egy alternatív értelmezési kulcs. A központ, föld alatti városával és a művészet metrójával, mint az ókori és a modern együttélésének erényes modellje, és nem csupán egy újabb változata az egzotikus különlegességnek. Bagnoli odüsszeiájával szemben, amely harminc éve vár arra, hogy életre keljen ipari területe újjáépítésének ezernyi projektje közül valamelyik, ott állnak a volt Cirio san giovanni a teducciói úttörő campusai, amelyek pozitív hatást gyakorolnak a térségre, ahogyan ez a filmiparban is megtörtént a sok produkcióval a legnehezebb városrészekben. Nagy sikerű eset a Fanpage-é, amely rendkívül innovatív hírportálként érvényesült, és egy olyan Nápolyt képvisel, amely tehetségeket vonz, ahelyett hogy elengedné őket, amely modelleket exportál, amely gyarmatosít, ahelyett hogy gyarmatosítanák. A kormányzati szinten is a „városállam” és annak „királypolgármesterei” politikai műhelyként jelennek meg, amely gyakran megelőzi azokat a trendeket, amelyek később országos szinten válnak meghatározóvá. Jóban-rosszban Nápoly mindig meglep, még akkor is, amikor mindent megtesz azért, hogy „normális” legyen.
Ár ÁFÁ-val együtt
Az utóbbi években Nápoly valamiféle hipernarratívát élt meg, különösen a film és az irodalom területén, ami tovább gazdagított egy eleve igen mélyen rétegződött képzeletvilágot. Mindig is őrült ingaként lengett a csúcsok és mélypontok között, és nehéz róla képet alkotni, átlagot vonni, elképzelni valamiféle nápolyi normalitást, ha egyáltalán létezik ilyen. Mi az eredménye ennek az időszaknak, amelyben Nápoly Olaszország legtöbbet filmezett városa volt? Hol keressük ezt a vágyott normalitást? Talán a Vomeróra kell „felmenni”, egy olyan negyedbe, amelyet szinte idegennek tartanak a várostól, éppen mert azt feltételezik róla, hogy „normális”, középosztály lakja, homogén, kiegyensúlyozott. Ez az a valóság, amely szemben áll a történelmi belváros túlfűtött életével, amelyet ezernyi építészeti, történelmi és társadalmi réteg szel át, mégis ott is létezik egy alternatív értelmezési kulcs. A központ, föld alatti városával és a művészet metrójával, mint az ókori és a modern együttélésének erényes modellje, és nem csupán egy újabb változata az egzotikus különlegességnek. Bagnoli odüsszeiájával szemben, amely harminc éve vár arra, hogy életre keljen ipari területe újjáépítésének ezernyi projektje közül valamelyik, ott állnak a volt Cirio san giovanni a teducciói úttörő campusai, amelyek pozitív hatást gyakorolnak a térségre, ahogyan ez a filmiparban is megtörtént a sok produkcióval a legnehezebb városrészekben. Nagy sikerű eset a Fanpage-é, amely rendkívül innovatív hírportálként érvényesült, és egy olyan Nápolyt képvisel, amely tehetségeket vonz, ahelyett hogy elengedné őket, amely modelleket exportál, amely gyarmatosít, ahelyett hogy gyarmatosítanák. A kormányzati szinten is a „városállam” és annak „királypolgármesterei” politikai műhelyként jelennek meg, amely gyakran megelőzi azokat a trendeket, amelyek később országos szinten válnak meghatározóvá. Jóban-rosszban Nápoly mindig meglep, még akkor is, amikor mindent megtesz azért, hogy „normális” legyen.
